Országos

„A történetem eleje kicsit bonyolult, van benne egy volt menyasszony, a volt menyasszony bátyja, aki nekem 6 éve jó barátom. Volt. Tavaly decemberben volt menyasszonyommal kiküldtük a bátyjának az önéletrajzainkat, aki Berlinben dolgozik egy multinál, hátha így el tudjuk kerülni a HR osztály erősen szelektáló karmait. Mivel eredetileg úgy volt tervezve, hogy a szilvesztert ott töltjük kinn, így a kísérő levélbe ezt meg is írtuk, bízva, hogy ez is a malmunkra hajtja a vizet. Karácsony 2. napján azonban párom felbontotta az eljegyzést és innentől kezdve számomra eléggé elérhetetlennek tűnt a kinti meló. Találtak új időpontot Hogy még tovább fokozzák rossz érzésem, 27-én felhívtak Berlinből, hogy ha már úgyis kinn leszek év végén, menjek be egy meghallgatásra. Elgondolhatjátok milyen rossz érzés volt közölni, hogy sajnos egy-két történés miatt (konkrétumokhoz semmi közük) nem leszek akkor Berlinben, így interjúra sem tudok menni. A válasz végül is biztató volt: Majd találnak egy másik időpontot. Persze gondoltam, kamu. De szerencsére nem. Újévben kaptam egy e-mail-t, hogy 9-én hétfőn telefonos interjúm lesz. Egy hölgy hívott, aki az egész interjút, érthető módon, németül akarta lebonyolítani. Mondtam neki, hogy tanultam gimiben németül, de sajnos az akkori tudásom sokat kopott, bár gyakorlással pár hónap alatt visszajönne sok minden. Ha lehet akkor beszéljünk angolul. Húzta a száját, hogy akkor lehet nem is én vagyok a megfelelő jelölt, majd azért csak-csak lenyomtunk egy fél órás beszélgetést, melynek végén közölte, hogy ígéretes vagyok, de a vezetővel egyeztetnie kell és majd hív. Nem akart hiú ábrándokban tartani, így én sem bíztam pozitív végkimenetelben. És láss csodát, másnap hívtak, hogy rákövetkező hétfőn várnak Berlinben egy személyes interjún. Két héten belül Berlinben A szép az egészben, hogy az utazást utólag kifizetik, illetve a szállást is. Ez elég szimpatikus nekem, ilyet itthon nem tudom melyik cég nyújt. Kivonatoztam és vissza. Az interjú elég jól sikerült. 2 kör, másfél óra összesen. Szépen belementek a szakmába is. Pénzügyi osztályra kerestek meg és van pár év tapasztalatom. Miután jól leizzasztottak, megköszönték, hogy odamentem és 1-1,5 hét időt kértek. Kedden reggel értem vissza Magyarországra. Ahol most tartok az a következő: február 15-től alkalmaznak. A cég az első két évre határozott szerződést ad és ha azt az időt túlélem, jöhet a határozatlan. Az első hónapban ingyen kapok majd egy bútorozott albérletet (lestem nagyokat). Lesz így időm egy jó lakást találni. A cégnek saját kollektív szerződése van, melynek értelmében 30 nap az éves alapszabi (ez se gyenge). Nagyon profin csinálták Flexibilis a munkaidő. Ugye ez itthon annyit takar, hogy max fél 9-re legyél benn, és persze minél tovább maradsz annál jobb. Na ennél a cégnél közölte a HR-es hölgy, hogy ha 10 után érnék be, akkor egy sms-t küldjek, hogy tudják nincs bajom. Persze ezt a lehetőséget nem szeretném kipróbálni, mert megyek normál munkarend szerint. Szerintem elég nagy plusz lehetett, hogy nem 300 EUR-os repülőt választottam (mivel kb 3-4 napom volt a menetelig, nem volt olcsóbban jegy), hanem 80 EUR-ért a vonatot (az ár oda-vissza Euronight vonattal) és még szállás sem kellett, mert aludtam a vonaton. Az egész ahogy az interjúk lementek, nagyon profi volt. Itthon is találkoztam jól lefolytatott interjúval, de ez kicsit más volt. Az érdekes az lesz, hogy tök egyedül leszek odakinn. Mivel a volt menyasszonyom bátyja közölte a szakítás után, hogy a barátságunkat is hagyjuk, ne keressük egymást. Nagyon várom mi is lesz és hogyan fog alakulni a kinti élet. Majd írok még, amint lesznek fejlemények.”

„Egyáltalán nem terveztem ezt a bejegyzést megírni, de most volt alkalmam először igazi chilei családban, igazi szilveszteri buliban részt venni és ez annyira érdekes és vicces volt, hogy úgy éreztem meg kell írnom, hátha ti is legalább olyan jól szórakoztok rajta mint én, s hátha ezáltal vidámabban indul az új évetek nektek is:) Fogalmam sem volt, hogy a chileiek ennyire babonásak, de rettentően aranyosan csinálják, úgyhogy szilveszter éjszakáján szétröhögtük magunkat:))))) A sárga fehérnemű Persze az előző két évben is részt vettem szilveszteri bulin, de az elsőn még szó szerint egy betűt sem beszéltem spanyolul, hisz azelőtt jöttem ki közvetlenül ide, tavaly pedig a munkahelyemen szilvesztereztünk, ami semmi különösebb meglepetést nem okozott nekem azon túl, hogy persze finomakat ettünk. Az este úgy kezdődött, hogy természetesen mindenki szépen felöltözött és fél 11-kor elkezdtünk gyülekezni a párom húgának a családi házában. Legnagyobb meglepetésemre a hölgyek suttyomban egymásnak mutogatták a szélét a sárga fehérneműjüknek:) Sejtelmem sem volt erről a hagyományról (vagy babonáról?) eddig. Azért kell a nőknek sárga fehérneműt húzni ezen az éjszakán, mert akkor termékenyek lesznek. :) Nem elég, hogy sárga legyen, nem szabad halványsárgának lennie, mert az árulást jelent. Legjobb szín az aranysárga. Fagylaltos pezsgő és egyéb nyalánkságok Az asztal gyönyörűen meg volt terítve és gyorsan asztalhoz is ültünk. A menü itt is malacsült volt, ugyanis itt is ugyanúgy mint nálunk, azt tartják, hogy a malac az orrával kitúrja szerencsét. Mellé többféle köret és saláta volt. Csirkét szilveszterkor itt is tilos enni, így nagy nevetést okozott, mikor én a sógornőm kérdésére, hogy milyen részt kérek a húsból (ő persze a malacra értette), én rögtön rávágtam, hogy csirkecombot. Üdítőkön kívül az alkoholos italt kizárólag a bor képviselte (az ütősebb italok csak később játszanak szerepet:). Hamar eljött az éjfél pillanata, amikor is természetesen koccintottunk, de nem akármivel. Persze pezsgővel, de Chilében mindenki egy derekas kanál fagylaltot is tesz a pezsgőbe... Ezután mindenki megölelt mindenkit, de nemcsak úgy hébe-hóba, hanem jó erősen megropogtatva egymást és a legjobbakat kívántuk egymásnak az új évben. Ez után kezdődött a számomra meglepetések sorozata. Láttam egy szép és furcsa tálat a dohányzóasztalon ugyan, de gondoltam csak dísz. Kiderült, hogy nem az. A vendégek számának megfelelően 1-1 fapálcikára 12 szőlőszemet húztak és a pezsgőzés után a kezünkbe nyomták. A 12 szőlőszem elfogyasztása szerencsét, egészséget és jólétet hoz az Új év 12 hónapjában. Ezt sokféleképpen készíthetik el, csak a pálcika és a 12 szőlőszem azonos. Talán azzal magyarázható ez a hagyomány, hogy a szőlő szinte minden kultúrában az élet allegóriája, de azt is mondják, hogy anno a spanyol borászok találták ki ezt a rituálét, hogy eladják az éves termés maradék részét. Rohanás bőrönddel A szőlős botokon túl az asztalon még 12 gyertya égett. Ez is hagyomány. A 12 gyertya közt jó ha van: kék, mely a békét; sárga, mely a gazdagságot; piros, ami a szenvedélyt; zöld, mely az egészséget; fehér, ami a fényt, a világosságot; és narancs, ami az intelligenciát szimbolizálja. Persze kint ekkor kezdődött a tűzijáték. Mindannyian kiszaladtunk, a legnagyobb meglepetésemre, a sógornőm egy batár nagy bőrönddel rohant ki. :D Utánaszóltam, hogy minek viszed azt a bőröndöt? Hova mész??? Azt mondta mindjárt jön vissza és ezzel elrohant...néztem utána:))))))))) Végül megkérdeztem a páromat, hogy megmondanád, miért hagyott bennünket faképnél a húgod? Ekkor magyarázta meg nekem, hogy Chilében azt tartják, hogyha éjfél után egy bőrönddel elszaladsz a sarokig és vissza, akkor nagy utazás vár rád az Új Évben. A párom húga rövidesen visszatért a sarokról és a kezembe nyomta a bőröndöt, hogy mehetek. Gondoltam, ezt a lehetőséget ki nem hagyom, hogy egy hatalmas utazást előre bebiztosítok magamnak az új évben Dél-Amerikában, így nem kellett noszogatni, felkaptam a bőröndöt és rohantam én is. Kicsit hülyén éreztem magam és jókat vigyorogtam, de akkor kezdtem visítva röhögni, amikor ember-hegyek özönlöttek ki az egész utcában a házakból és vadul rohangáltak bőröndöket cipelve!!!:D Nem tudom a bőrönd méretének van-e szerepe, de valamiért mindenki batár nagy bőröndökkel rohangált. Miután mindenki körberohant a bőröndökkel (meg kell mondjam az egész szitun a szomszédokkal együtt sírva röhögtünk és annyira elgyengültünk a nevetéstől, hogy lerogytunk, a bőröndökre, vagy a földre, ahhoz nem volt erőnk, hogy állva maradjunk:)))))))))) Az elégetett szomorúság Ezután az összes ház előtt, vagy pedig 2-3 házanként közösen óriási tüzek gyúltak és egy ember nagyságú bábut égetett el mindenki (vagy simán csak fát). Kicsit megijedtem amikor megláttam a tüzeket és mi is csatlakoztunk a szomszédokhoz, mert itt a sivatag szívében a tűz bizony nagyon veszélyes dolog és ezek óriási tüzek voltak. De ésszel csinálták és poroltó is volt mindenütt... A hagyomány szerint a bábuval együtt elégetünk minden fájdalmat, szomorúságot és bajt ami ért bennünket az elmúlt év alatt. A tüzeket amúgy elég gyorsan eloltották. Mindezeken túl azonban még egy csomó ilyen apróság volt, amin remekül mulattunk. Például többen a cipőjükbe gyömöszölték a leírt kívánságaikat a következő évre és ez nem volt egyszerű mutatvány, mert itt ugye 3o fok lévén mindenki papucsban és szandálban volt, így gyakran kipotyogtak a papírok a cipőkből és mivel a sok rituálé elég sok futkosással is járt, sokszor rohantunk a bőrönddel rohanó delikvens után, hogy utánavigyük a futás közben szandáljából kiesett kívánságlistát, nehogy emiatt ne teljesüljenek:) Lencse másképp A koccintás és szőlőevés után a párom húga egy hatalmas tál lencsével járkált körbe (a lencseevés itt is a gazdagságot és a jólétet hozza az Újévben), és mindenkit megtömött lencsével. Mivel a lencsét a hagyomány szerint mindenféle fűszer nélkül, csak sima vízben szabad megfőzni (só nélkül!!!), így mondhatni a malacsült után nem esett jól. Lelkiismeretesen ettünk egy kanállal, de a sógornőm nagyon lelkes volt és az épp beszélgető párjába már a harmadik hatalmas kanál lencsét diktálta bele (hogy kellő bőségben élhessen a következő évben), mikor szerencsétlennek két kanál közt végül sikerült fuldokolva kimondania: NEM KÉREEEEEK TÖBBET!!! POCSÉÉK!!! Az Újév első napján itt hagyományosan ceviche-t esznek (ezt mindenféle nyers tengeri herkentyűből készítik, kifacsart zöld citrom levével és zöldfűszerekkel összekeverve - itt látható fent), pirítóssal, az ebéd pedig mindig valami tenger gyümölcseiből készült étel, például a legjellegzetesebb és legfinomabb chilei étel, amit valaha is ettem, a PAILA MARINA. Ez tulajdonképpen egy kagylóleves, amit mindenféle-fajta kagylóból és egyéb tengeri herkentyűkből(pl rákok), főznek. Leírhatatlanul finom az íze és bár én már nagyon sokszor ettem, megunhatatlan. Amikor először megláttam, menten levett a lábamról, ugyanis a levest nemigen látod a kagylóktól. Itt egy olyan képet mellékelek, melyen a levesből is látszik valami, mert rendszerint úgy megtornyozzák a rengeteg kagylóval, hogy a levesből semmit nem látsz amikor elkezded enni.

Egészen fantasztikus történet jutott mára, hothead tollából (billentyűzetéből), aki az elmúlt pár évben kétszer váltott országot: először Magyarországról kényszerűségből Hollandiába, majd onnan tovább az eredeti célba, Ausztráliába. Rendkívül tanulságos történet, olvassátok, szóljatok hozzá! Nem sokat tétováztunk, miután megszületett az elhatározás: el innen! Az úticél Ausztrália. Biztosra kellett mennünk, semmi turistavízum, vagy hasonló, hiszen már volt két pici gyermekünk, csakis permanent resident státusz jöhetett szóba. Párom szakmája rajta volt a critical skill list-en, ezen a vonalon el tudtunk indulni. Nekem van ugyan három diplomám, de munkám már régóta semmi, nemhogy mérnöki... Az angolt szinte a nulláról kezdtük tanulni, hogy letegyük a szükséges IELTS nyelvvizsgát. Muszájból Hollandia Miután beadtuk a vízumkérelmet, vártunk. Sokat. Nagyon sokat. Párom Magyarországon vállalkozó volt, jó a szakmájában, de egyre kevesebb munkával, ezért nem tehettük meg, hogy ott várjuk meg az ausztrál vízumot. Hollandiában kapott munkát, ahová egyedül indult útnak, miközben én várandós voltam a harmadik babánkkal. Tíz hónap telt el így, Ő Hollandiában, mi Magyarországon. A gyermek megszületése és az azt követő bonyodalmak leírása megérne egy külön posztot, úgyhogy csak röviden: apa természetesen hazajött a kiírt időpont előtt egy héttel, de babuci nem sietett, a visszautazás előtti napon született meg, úgyhogy még a kórházban el kellett búcsúznunk egymástól. Öt hónap múlva költözhettünk mi is Hollandiába. Már pár hét múlva úgy éreztem, hazaérkeztünk! Beleszerettem a gyönyörű épületekbe, a gondozott kertekbe, a nyugodt, kedves emberekbe. Minden olyan gördülékenyen ment. Összesen két negatív élményben volt részünk: az egyik az úszásoktatás, ami életünk fontos része (szintén külön posztot érdemel), a másik egy unszimpatikus, Észak-Magyarországról származó magyar család. Utóbbi esetében nyomulós nő – az a fajta, aki mindig ráér csevegni és lesi az alkalmat, mikor jöhet át akármilyen mondvacsinált ürüggyel – két, a mieinknél idősebb, de kevésbé értelmes gyerekkel; na ezeket aztán hamar leépítettem, mert nagy galibát okoztak. Egy kétszintes, három hálószobás sorházat béreltünk, amit Magyarországon soha nem engedhettünk volna meg magunknak. Bár Magyarországon a saját házunkban laktunk, se hitel, se kölcsön, semmi nem terhelte, nehezen tudtuk fenntartani. Teljesen beilleszkedtek a gyerekek A két nagyobbik gyerek (7 és 5 évesek) iskolába jártak, amit nagyon hamar megszerettek. Közel másfél évet éltünk Hollandiában, ez idő alatt teljesen beilleszkedtek, folyékonyan beszélnek hollandul. A nagyobbik hibátlanul ír és olvas, lettek barátaik, szerették őket a tanárok, gyerekek. Az iskolarendszer (legalábbis az elemi, amiről tapasztalatom van) bámulatos! Igaz, hogy két, teljes munkaidőben dolgozó szülő számára segítség kell, hogy igazodjon az iskola időbeosztásához, a legtöbben meg tudták oldani, hogy ne maradjon az iskolában a gyerek tanítás után. Sokakat a nagyszülők vittek-hoztak, a másik megoldás, hogy az anyukák csak részmunkaidőben dolgoznak, vagy még úgy sem. Én sem dolgoztam, otthon voltam a babával, így nem okozott gondot, hogy fél 9-re vigyem a gyerekeket iskolába és minden délben hazavigyem őket ebédelni, majd a hét három napján negyed 2-re vissza tanulni és negyed 4-re ismét értük az iskola elé. Az oktatás elképesztő! Semmi házi feladat, mégis rengeteg dolgot megtanultak, sokat kézműveskedtek, sokat ünnepeltek, minden gyerek szeretett iskolába járni! A tanárok kiegyensúlyozottak, segítőkészek, bármikor fordulhattam hozzájuk, mindig partnerek voltak. A párom nem volt tökéletesen elégedett a munkahelyével, már éppen elkezdett újat keresni... ...amikor váratlanul megkaptuk a vízumot Jött a dilemma: menjünk vagy maradjunk? A gyerekek beilleszkedtek, szoros barátságokat kötöttek, de valószínűleg egész életünkben bántuk volna, ha nem próbáljuk meg. Tehát az újabb költözés mellett döntöttünk. Nagyon nehéz volt eljönni, sokkal nehezebb, mint annak idején Magyarországról, ahonnan már alig vártuk, hogy eljöhessünk, és újra igazi család legyünk. Két lehetőségünk volt: az egyik, hogy a párom előrejön, házat bérel, körülnéz, iskolát keres a gyerekeknek, szóval nagyjából úgy, mint az előző alkalommal, csak ezúttal rövidebb időre válunk szét. Vagy rábízzuk a házbérlést az itteni egyetlen kapcsolatunkra, párom egy gyerekkori barátjára, és utazunk együtt. Én utóbbi mellett kardoskodtam. Azóta megbántam. Félelmetesnek tűnt egy 24 órás repülőút, átszállással, 3 gyerekkel, egyedül. Tizenkét darab, egyenként 30 kilós csomagban adtuk fel az akkor legszükségesebbnek ítélt holminkat, postán. Most már másképp csinálnánk ezt a részét is. Csodás búcsúztató Kisvárosi iskoláról lévén szó, hetekkel az indulásunk előtt mindenki tudott róla, hogy elköltözünk, ráadásul a világ másik felére. Készültek rá, elbúcsúztatták a gyerekeket, búcsúajándékot kaptak és adtak. Egyiküknek egész délutános programot csináltak a tanárai, melyen bemutatták a gyerekeknek Ausztráliát, a repülőteret, és amin részt vett az összes tanára, az is, aki az előző évben tanította, és az is, aki az előző évben gyakornok volt az osztályában. Már másik iskolában volt gyakorlaton, de meghívtam és eljött! Na, ez a gyerekbarát iskola! Az indulás előtt napig jártak suliba, fel sem merült, hogy másképp legyen. Ráadásul az utolsó nap volt az iskolai fényképezés, azt persze nem hagyhattuk ki! Sokat tudnék még mesélni az iskoláról, de nem ez a fő téma. Feltett szándékom volt, hogy NE tapasztalják meg a magyarországi oktatást és ezt sikerült is elérni. Rémes körülmények Az utazással minden rendben volt, sokkal jobban bírták, mint amire számítottunk. Szerencsénk volt, korán reggel indultunk és egy 4 órás átszállással este érkeztünk, így nem volt vita, hogy alszanak-e vagy sem érkezés után azonnal. Közben persze eltelt egy egész nap, de ez nekünk nem tűnt fel. Visszatérve a házhoz, a bérlés tehát nehézségbe ütközött, aminek az lett a végeredménye, hogy ki tudtunk ugyan bérelni egy házat még Európából, de a „kötelező” fél évnél tovább nem maradunk itt. Nagyon ócska ház, minimálisan sincs karbantartva, alapvető dolgok hiányoznak belőle, de legalább van. Az első néhány napot a barátunknál töltöttük, egy olyan házban, ahová ő is csak az érkezésünk előtt két héttel költözött. Mind az öten egy szobában aludtunk, borzasztó volt. A középső gyerek teljesen kiborult, hogy ott kellett hagynia a barátait, a szép szobáját, meg kellett válnia hosszabb-rövidebb időre a játékaitól (némelyiktől örökre), azért, amit akkor és ott látott maga körül (6 éves gyerekről van szó!). Amikor átköltöztünk a mostani házunkba, némiképp javult a helyzet. Elkezdtek iskolába járni és jöttek a hétköznapok. Aztán sorra érkeztek a csomagjaink, borzalmas állapotban. Összetörve, megrongálva, rengeteg dolog használhatatlanná vált, annak ellenére, hogy becsomagoltuk őket. Viszont nem kötöttünk rá értékbiztosítást és nem „törékeny”-ként adtuk fel. Ez az „így jártunk” kategória. De legalább az összes megérkezett. Az ausztrál iskola Egy pár szót a gyermektelen barátunk által gyerekbarátnak titulált ausztrál sikoláról: én olyasmire számítottam, mint amilyenbe Hollandiában jártak. Nálam az az abszolút gyerekbarát. A beiratkozás simán ment, de jött a nagyobbik számára a sokk: egyenruhát kell hordani, amitől olyan hadseregíze lett a dolognak. Persze a helyzet nem ennyire vészes, de itt nincs délben hazajövetel, minden nap háromnegyed 9-től délután 3-ig iskolában vannak, napközben szendvicset esznek. Ez persze kényelemesebb a szülőknek, és csak megszokás kérdése a gyerekeknek. Mi most szokjuk... Aztán jön a nyári szünet, már másodszor az idén, szóval nem panaszkodhatnak. Itt sincs egyelőre házi feladat, az viszont kicsit furcsa, hogy bár a kisebbik még nem tud írni-olvasni, ugyanazokat a feladatokat kapja, mint a többiek, akik már igen, és engedik tovább második osztályba. Megvan a nyári program, iskolásat játszunk. Sajnos nem szeret iskolába járni, remélem, javul majd a helyzet, ha ragad rá némi angol. Lassan megszokják a gyerekek is A nagyobbik azóta is emailezik a barátaival, egyelőre hollandul. Bár ő nagyon nem szeretné, de sajnos el fogja felejteni a nyelvet, hiszen nincs kivel beszélgetnie. Én nem tanultam meg hollandul – amit persze már bánok –, de nem volt kire bízni a babát és valahol bíztam benne, hogy megkapjuk a vízumot. Később majd váltanak angolra, hiszen Hollandiában 12 évesen elkezdenek angolt tanulni a gyerekek. A nagyobbik egyébként a héten levelet kapott Hollandiából. Nem egyet, legalább húszat! Az összes osztálytársa írt, most válaszol nekik. Itt tartunk most, 3 hónapja vagyunk Ausztráliában. A kisebbtől egyre ritkábban hallom, hogy menjünk vissza Hollandiába, ami betudható az itteni időjárásnak, a tengerpartnak, az éves belépőnek a közeli kalandparkba és persze az Ő rugalmasságuknak, hogy képesek még egyszer újrakezdeni.”